Epilógus

Harry szemszöge:

2018. szeptember 18-a van, ma történt 5 éve, hogy elvesztettem a családom egy részét. Még most is fájdalommal emlékszem vissza arra a napra. Sokszor úgy érzem, hogy nekem is, velük kellett volna meghalnom. Igazságtalanságnak érzem azt, hogy csak én éltem túl. Azóta is egy idegroncs vagyok, még az se segít, hogy pszichológushoz járok. És ekkor kopogtatnak.

- Gyere – mondtam.

Gemma lépett be az ajtón 2 csésze teával. Leült mellém az ágyra és a kezembe nyomta a teát.

- Hogy vagy öcsi? – kérdezte testvéri szeretettel.

- Tudod ma történt 5 éve a tragédia – mondtam keserűen, még bele gondolni is fájt.

Ránéztem Gemmára és láttam az együtt érzést a szemében. Felálltam az ágyról, odamentem a polchoz és levettem egy mappát. Letettem az ágyra és kinyitottam. Az első oldalon egy kép volt, amin csókolózunk Ashley-vel.

- Soha nem felejtelek el – simítottam végig a képen.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Gemma.

Én csak ráztam a fejem, hogy nem.

- Harry egyszer mindent el kell mondanod, hogy mi történt akkor, senki se tud így rajtad segíteni.

Csak elfordítottam a fejem és meredtem a semmibe.

*Visszaemlékezés*

Egy vasárnap délelőtt volt. Épp a zuhany alatt álltam és meg akartam mosni a dús göndör fürtjeimet. Érzem, hogy a samponnak elég furcsa szaga van. Beleszagoltam a majonéz és a barackillat keveredett. Kiszálltam a zuhany alól, magamra tekertem a törölközőt és kirontottam a fürdőből. Ashley meglepetten nézett rám.

- Mi az Harry? – kérdezte ártatlanul, ilyenkor tudtam, hogy ő volt az.

- Nem tudod mi történt a samponnal?

Rázta a fejét, hogy nem.

- Amúgy a fürdőből legutoljára Liam jött ki és elég csíntevős feje volt – próbálta Liam-ra kenni az egészet.

Azok voltak a szép napok, még a tragédia előtt. A szerelmem a karjaimban halt meg. Borzalmas érzés volt. Én nem bírtam mozdulni se, Zayn ment megölni Niall-t. Igen Niall, ő ölte meg Ashley-t, az a képmutató állat. De Zayn nem jött vissza. A folyosón feküdt golyóval a fejében, nem tudom ki ölte meg. Visszamentem abba a szobába, ahol a többieket hagytam, furcsa módon az ajtó nyitva volt. Ilyenkor tudtam, hogy ne számítsak semmi jóra. Beléptem és a barátaim egy kupacba voltak húzva és mindenki szemében ott volt a rémület. Nem bírtam sokáig, elrohantam. Rohanás közben beleütköztem egy rendőrbe…

Visszafordultam és lapoztam egyet a mappában. A fiúkkal lévő közös képeink voltak. Majd lapoztam még egyet. A legjobb barátom Louis és a bájos barátnője Eleanor. Nem érdemelték ezt a halált, ott volt előttük az egész élet. Ugyanez igaz a többiekre is.

- Gemma? Magamra hagynál?

- Persze.

Mielőtt elment volna, még megöleltem, hisz most teszem ezt utoljára.

- Szeretlek –mondtam.

- Én is.

Majd elhagyta a szobát. Teljesen egyedül voltam, eljött az idő. Odamentem a szekrényemhez és kivettem a gyógyszeres dobozt és a Jack Daniels-t. Visszaültem az ágyra. Kezembe öntöttem egy marék gyógyszert és csak néztem. 

Biztos ez a helyes döntés? Igen! Mivel nélkülük egy senki vagyok. Bekaptam a marék gyógyszert és a Jack Daniels-szel lenyeltem. Befeküdtem az ágyba és vártam a halálra, hogy végre a többiekkel legyek. Elkezdtek zsibbadni a végtagjaim, már nincs sok hátra. Kis idő múlva a légzésem is egyre nehezebbé vált. Majd egy iszonyú szúrást éreztem a szívemnél és elsötétült minden…